Néha úgy tűnhetettt, mintha a Breaking Baden kívül nem is néztünk volna más drámai sorozatot az elmúlt hetekben-hónapokban, pedig ez nem igaz. Csak ezeknek nehezebben értünk a végére. A folytatásban a Bridge, a Newsroom, a Ray Donovan és a Low Winter Sun nemrég véget ért évadjairól lesz szó.
The Newsroom
Idén ugye nem úgy épült fel a Newsroom, ahogy tavaly, nem egy-egy valódi eseményt dolgoztak fel a részekben, hanem volt egy nagy átívelő szál, aminek a lényege az volt, hogy a stáb megevett egy manipulált videófelvételt, és tévesen szaringáz bevetésével vádolta az USA hadseregét. Az egésznek aztán jogi következményei is lettek, és így egy darabig a szereplők a tárgyalásra készülve visszatekintve kezdték mesélni a történteket.
Ez a visszafelé mesélés egy klasszikus Aaron Sorkin-megoldás, sokszor láttuk már tőle és általában sikeresen alkalmazza, ezúttal viszont nem működött. Hiába ült az ügyvéd szerepében az íróasztal egyik oldalán Marcia Gay Harden (ő van a nyitó képen), még vele se tudtak emlékezetest alkotni. Sajnos a visszaemlékezésekből kibontakozó, majd jelen időben futó fő ügy mellett a mellékszálakat (republikánus kampány, Afrika, Occupy-mozgalom) is túl sokáig nyújtották, hamar unalmassá váltak és sehova sem vezettek.
Sorkin hagyományosan hadilábon áll a párkapcsolatok ábrázolosávál, de ha szerencséje van a castinggal, akkor jól is ki tud jönni belőle. A Newsroomban viszont azt éreztem, hogy nemhogy egy szerelmi szálhoz, de általában egy Sorkin-sorozathoz sem megfelelőek a színészek. Nincs velük baj egyenként, de csapatként sosem tudtak hitelesek lenni, és azért az is vicc, hogy Jeff Daniels ezzel az alakításával Emmyt tudott nyerni az idén.
(Aaron Sorkin sorozatairól itt írtunk hosszabban.)
Ray Donovan
Már az elején idegesített, hogy Liev Schreiber alakítását James Gandolfinihez hasonlították, mert azért a két színész nem egy kaliber és a Ray Donovan sem egy Maffiózók, de persze nem is ez az igazi bajom ezzel a sorozattal.
Ray egy hollywoodi problémamegoldó, aki nem a Törtetők laza szereplői közül került elő, hanem folyton a sötétben jár, híres színészek és fontos filmes emberek bűneit tusolja el törvénytelen, kemény, és olykor kegyetlen eszközökkel. Ez tök érdekes is lehetne, és néha megcsillant a remény, hogy a Ray Donovan tud valamit ezen a téren nyújtani, de végül ez az egész miliő a háttérben maradt, inkább Ray családi drámáján volt a hangsúly.
Írek, bokszolók, Parkinson-kór, öngyilkos testvér, drog, alkohol, molesztáló pap, Ray apjának szerepében pedig Jon Voight is belekerült a koktélba, hiába, végtelen időnek tűnt, mire sikerült elszopogatni.
Rayék addig gyötrődtek, míg az egész sztori unalmas és erőltetett lett, nagyon hosszú volt ez a tizenkét rész. Lesz persze második szezon, és ha ezeket végignéztem, akkor belenézek majd abba is, mert innen nem nehéz előre lépni.
Low Winter Sun
Csóri Low Winter Sun! Nem lehet könnyű a Breaking Bad után adásba kerülni, főleg, ha annak befejező részeiről van szó. A BB-hez persze nem is lehet mérni a Low Winter Sunt, de azért jobban is erőlködhettek volna. Sajnos nem először láttunk piszkos ügyeiket takargató zsarukat, és ahogy a Ray Donovanben, itt is az látszott, hogy az nem garancia a sikerre, ha antihős a főszereplő.
A fő sztoriban két nyomozó egy olyan gyilkosság után nyomoz, amelyet ők maguk követtek el, az áldozat pedig egyik kollégájuk. Persze mindketten sárosak, csak máshogy, úgyhogy még egymás előtt is akad takargatni valójuk.
Már ez a vonal sem volt annyira megkapó, és a mellékszálak sem működtek igazán. Az új szereplők ütemtelenül érkeztek, sok történés lényegében érdektelen volt, a kelet-európai kurvák ügye pedig nagyon sablonos volt.
Annak azért nagyon örültem, ha már úgyis szóba került a Breaking Bad, hogy David Costabile minden részben feltűnt (ott ugye ő volt Gale Boetticher), először ugyan csak néhány sor jutott neki a belső nyomozó szerepében, és később sem sokkal több, de abban a pár percben is maradandót tudott nyújtani; az például a komédia és a dráma bámulatos keveréke volt, amikor kikészült, hogy az egyértelmű bizonyítékok ellenére sem hisznek neki.
The Bridge
Az itt szereplő sorozatok közül a Bridge-ben volt a legjobb a színészek közötti összhang, jól működött Diane Kruger és Demian Birchir párosa, a főhadnagy szerepében Ted Levine mindig úgy dörmögött, hogy oda kell figyelni rá, és bár nagyon tenyérbemászónak tartottam Matthew Lillardot, a végére megszerettem a karakterét, és színészi munkáját is el kellett ismernem.
Ami a történetet illeti, aki látta az eredeti dán-svéd változatot, a titokzatos merénylő kiléte és cselekedetei nem okoztak meglepetést, itt inkább az volt az érdekes, hogy mit kezdenek a mexikói-amerikai határ állapotaival. Hát, ez a sorozat egy részében nagyon esetlenül sikerült, kétdimenziós figurákkal (a percekre feltűnő Lyle Lovett nem ilyen volt), titkos alagúttal és súlytalan kartellvezérrel, viszont erős volt az eltűnt mexikói nők sorsával foglalkozó vonal, még ha a vonatkozó események csak üggyel-bajjal bontakozhattak ki, hiszen az első tíz részben egyértelműen a fő nyomozás volt a lényeg, de aztán kaptunk egy-két kivételesen erős képet is.
Kíváncsian várom, hogy mihez kezdenek a második évadban.
Kereső
Olvasóim
