A House of Cards nemcsak azért volt az év egyik legjobban várt sorozata, mert a főszerepben Kevin Spacey látható, az első két részt pedig David Fincher (Tetovált lány, Harcosok klubja, Hetedik, Zodiákus) rendezte, hanem azért is, mert a premier napján az egész szezont, azaz mind a tizenhárom részt elérhetővé tette az amerikai Netflix streamszolgáltató, a 100 millió dolláros sorozat gyártója. Mi most értünk a végére és elmondhatjuk, hogy láttuk Kevin Spaceyt pinát nyalni. De más lesz-e ennek az élvezeti értéke, ha egyben nézzük a sorozatot vagy csak hetente három részt?
Mindenki kedvenc morálisan elítélhető figurái
A terjesztés módja újdonság ugyan, a történet és a karakterek szempontjából azonban kevésbé eredeti a House of Cards. Adott egy demokrata párti frakcióvezető, Frank Underwood (Kevin Spacey), aki nem a pénzben hisz, hanem a hatalomban, és az embereket egymás ellen kijátszva mindent megtesz, hogy a lehető legmagasabbra kerüljön a Fehér Házban. Van egy végtelenül lojális beosztottja, egy mellette jóban-rosszban kitartó felesége, egy sofőrje és rengeteg ellenfele. Emellett a nagyvállalatok politikára gyakorolt hatása, illetve a sajtó is fontos szerepet játszik a sorozatban, hiszen Underwoodnak mindenhol szüksége van kapcsolatokra ahhoz, hogy a hatalmat megszerezze.
Ahogy a morálisan elítélhető központi figura, úgy a sajtómunkások bemutatása is népszerű motívuma napjaink nagyívű sorozatainak. Aaron Sorkin külön szériát szentelt a témának a Newsroommal, de az újságírás nem maradhatott ki az Elnök embereiből sem; David Simon pedig a Wire-ben és a Tremében is nagy hangsúlyt fektet a témára. És ne feledjük, a House of Cards fő fejlesztője az a Beau Willimon, akinek a színdarabja alapján készült a George Clooney-féle A hatalom árnyékában, amelynek történetében szintén fontos szerepet kap a politikai újságírás. A sorozatban bemutatott újságírók nem tűnnek fel jó színben, ugyanolyan erkölcstelenek, mint a politikusok.
Neves színészek által megformált, könyörtelen, opportunista, mindenható karakterekben bővelkednek a közelmúlt sorozatai, hozzájuk hasonlít Spacey is: kézenfekvő példa Kelsey Grammer a Bossból (bár nála kifinomultabb és kíméletesebb Spacey karaktere), vagy Glenn Close a Damagesből (A hatalom hálójában). Ahogy pedig ők is megkapták az elismerést, úgy a dél-karoliniai akcentust beszélő Spacey is várhatóan díjnyertes alakítást nyújt.
Soha ne kérj bocsánatot!
Gyors egymásutánban nézve az epizódokat viszont könnyen túladagolhatjuk Spaceyt: az újabb manipulációk és mesteri monológok már nem hatnak úgy, mint az elején. Ezzel szemben végig szórakoztató, ahogy az eredeti angol sorozathoz hasonlóan, a főszereplő itt is a néző felé fordulva kommentálja az eseményeket; emlékezetes, amikor egy interjú alatt teljesen bepánikol, és szó szerint nem találja a szavakat; és különösen izgalmas, amikor Underwood nem a hivatalban ármánykodik, és valami személyesebbet tudunk meg róla, például amikor a videójátékok iránti vonzódását mutatják be, vagy amikor a magáról elnevezett könyvtár avatását egykori iskolatársaival ünnepli, és megkérdőjeleződik heteroszexualitása.
Spaceyt gyakran lejátssza a feleségét, Claire-t alakító Robin Wright. Ő sok szenvedés árán megkeményedett nő, egy nonprofit alapítványt igazgat, módszerei nem sokban különböznek férjéétől, akinek hű társa és támogatója, és elvárja tőle, hogy soha ne kérjen bocsánatot, még tőle sem. Kapcsolatuk nem a testiségről vagy a hűségről szól, sokkal inkább a hatalom megszerzéséről. A következő szezon nagy kérdése lehet, hogy Claire meddig hisz abban, hogy a férje oldalán a legjobb neki.
A mellékszereplők közül Corey Stoll a leghatásosabb, ő Peter Russót, az idealista és alkoholista politikust alakítja
A heti kibeszélés közösségi élményét nem hozza
Mivel a Netflix egyszerre tette elérhetővé az összes részt, a House of Cards nem a nagy, epizódok végére tervezett csattanókra hegyeződik ki, inkább hosszan elnyújtja a feszültséget. Az utolsó rész sem katartikus, mivel az elejétől kiszámítható a történet, hiszen Underwood saját maga tájékoztat bennünket terveiről, és látjuk az ellene munkáló erőket is, úgyhogy a befejezés nem hoz váratlan megoldásokat. Persze, mivel eleve két évadra szólt a sorozat megrendelése, nem is volt szükségszerű, hogy leessen az állunk a finálét látván. De azt azért mindenképpen említsük meg, hogy ez az a sorozat, amelyben Kevin Spaceyt még pinát nyalni is látjuk. Az újságírós kapcsolatát alakító Kate Marának igyekszik örömet okozni.
A heti epizódok hiánya kihívás állítja az újságírókat, hiszen hogyan és milyen ütemben lehet írni valamiről, amiről nem tudni, hogy hol tartanak benne a nézők. Mindenki máshogy dolgozza fel a sorozatot, egyedül az biztos, hogy a heti kibeszélések közösségi élményét nem biztosítja a House of Cards. A műsorstratégia lehetőséget ad arra is, hogy akár egyben, akár heti részekben, akár két-három epizódos adagokban nézzük meg a sorozatot. De mégiscsak egyszerre tolták a néző képébe az évadot, és bár a House of Cards van annyira jó, hogy ha már ott van az összes rész, akkor egyből nyomunk a következő epizódra, ugyanakkor kétlem, hogy heti sugárzás esetén is fenn tudná tartani a vágyat, hogy minél előbb lássam a folytatást.
Kereső
Olvasóim
